Hercz Júlia: Arany és ónix, Acél és lazurit, Gyöngy és rubin

Szeretném leszögezni az elején, hogy egyrészt három hónapja várok rá, hogy ezt a posztot megírhassam. Másrészt iszonyúan elfogult vagyok. Vagy legalábbis annak érzem magam, mert Hercz Júliától én már Merengőn is olvastam kamaszként és igazából szerintem az ő Anubiszos sztorija miatt olvastam ki egy rakás ókori Egyiptomban játszódó filmet, meg szerintem az akkoriban fellelhető filmek nagyját is kipipálhatom. Mert már akkor is annyira jó volt. Úgyhogy amikor tavaly a születésnapomon felmentem a Könyvhétre (igen, azt a szülinapomkor tartják, hát tudják, hogy akkor van :D), az első dolgom az volt, hogy a KMK standnál furakodjak a köteteiért. Természetesen vakon, a kamaszkori fellángolásomat felizzítva vettem meg mindhárom kötetet. És jól tettem, főleg, mert az Arany és ónix azóta elfogyott és nem kapható (annyira rondán kárörvendek, amikor ránézek a polcra és nekem ott van, légyszi ne haragudjatok meg érte).

Szóval mivel az elmondható erről a blog kategóriámról, hogy ilyen… minden is van benne, azért azt is látnotok kell, hogy nekem a 2024 olvasás terén arról is szólt, hogy kortárs hazai szórakoztatóirodalmi szerzőket is felvegyek a listámra. Így került fel Hercz Júlia is első körben. Meg hát a fentiek miatt is. De nem bevezetek itt tovább, hanem lássuk a könyveket. Igyekszek a lehető legkevésbé spoilerezni.

Arany és ónix:

Elöljáróban érdemes tudni, hogy ez a regény Aranymosás nyertesként került be a KMK-hoz. Szerintem amikor elsőkönyvest olvasunk, akkor ezt érdemes tudatosan így olvasni. Azt hiszem Loesch könyve esetén is írtam már, hogy nem mindegy, tudjuk-e, elsőkönyves szerzőt olvasunk-e, vagy a szerző sokadik regényét. Mást fogunk elvárni mindkét alkalommal. Én úgy ültem neki az Arany és ónixnak, hogy volt egy képem Hercz Júlia stílusáról még a kamaszkoromból, hogy annak idején mit szerettem. Azt nyilván hozta is, szóval igazából stílus és fogalmazásmód esetében semmiféle csalódásban nem volt részem, sőt!

Nagyon szeretem a régens kori történeteket, imádom például Jane Austent, de szívesen olvasok más szerzőktől is abból a korból. Az Arany és ónixban az nagyon szépen látszott (és amúgy a másik két kötetben is), hogy az írónő tökéletes kutatómunkát végzett. Teljesen hiteles korképet tudott hozni erről a korszakról. Nekem, akinek London a második otthona, minden, ami ott játszódik ilyen… extra bónusszal indul, amihez az extra szőrszálhasogatás is jár. Én ott voltam, én láttam magam előtt és nagyon élveztem, köszönöm. Legjobb lett volna úgy olvasni, hogy ott is vagyok, de azt nem tudtam volna összehozni. Minden esetre ez a része lenyűgöző és pazar volt.

Nagyon tetszett a világépítése. Szerintem rendkívül ötletes volt, ahogy az abszolút elcsépeltnek ható, hiedelmekből építkező nagyon mainstream antropomorf lényekre rárakott egy csavart és máris volt egy Dherwaldunk, aki majdnem mindenben olyan volt, mint a vámpírok, de amúgy nem az volt. Kicsit True Blood hangulata is volt ebből a szempontból, amit élveztem. Ugyanakkor erre a kötetre összességében jellemző, hogy sötét a hangulata, ami nekem néha kicsit sok volt. De ez már egyéni preferencia.

Dherwald és Asarella karakterét kicsit kidolgozatlannak éreztem. Nagyon is érdekesek, szerethetőek voltak, tudtam értük izgulni, ugyanakkor mégis valamit hiányoltam, amit őrülten szeretnék megnevezni, de nem fog menni. Asarella feltűnik a többi kötetben is, így tőle végül úgy érzem, megkaptam azt a kis extrát, amit itt hiányoltam vagy nem éreztem.

A cselekmény rendkívül izgalmas és fordulatos volt, ez egy nagyon gyorsan olvasható, pörgős regény, amin 2-3 nap alatt simán át tudja magát rágni az ember, tehát például utazni pont elvinném, mert könnyen lehet vele végezni. Nagyon viszi magával az olvasót is a cselekmény és nem is hosszú, 376 oldal. Ugye… én ezt a Bengáli tűz után olvastam, amikor már meg voltam őrülve valami könnyedebbért, szóval nekem ezért is csúszhatott le ilyen nagyon gyorsan.

Ugyebár ez is és a másik két kötet is Zafír pöttyös, ami azt jelenti, hogy felnőtteknek szól. Ez a regény nem azért van itt, mert tele van erotikával. Igen, van benne szexuális feszültség a karakterek között, ami végigmegy a cselekményen, de maga az erotikus tartalom nagyjából öt oldal. És nem öncélú, nem közönséges. Amit itt hiányoltam, az elég durván spoileres, a lényeg annyi, hogy az erotikus jelenet után én nagyon vártam, hogy valami lelki tartalom következik, helyette azonban ment tovább a cselekmény. Illetve… ennél a regénynél a szerző csinálhatott volna egy hatalmas badass húzást, de nem tette meg, azóta tudom, hogy miért. Én azért sajnálom, mert nagyon örültem volna, ha az epilógus máshol bónusznovella formájában kerül elő. Nekem logikusabb lett volna, viszont azt is értem, hogy az olvasók többsége által elvárt és a kiadó szempontból is kedvezőbbnek ítélt teljesen pozitív végkifejlet miatt így kellett az epilógust megírni.

Acél és lazurit

Mint később megtudtam, Dherwald rajongótábora nagyobb, mint Aidené, amit amúgy nem értek és soha nem fogok megérteni. Nekem Aiden úgy néz ki, mit Richard Gere (fiatalabban, de már őszen). És ez valahogy önmagában feltolta az elfogultsági mutatót.

Én abszolút jobbnak éreztem ezt a regényt, mint az Arany és ónixot. Szerintem jobb volt minden szempontból. Én úgy éreztem, hogy jobban van megírva és a szereplők is sokkal kidolgozottabbak. A cselekmény hasonlóan fordulatos és izgalmas volt, ezt is nagyon gyorsan ledaráltam. De a három kötet közül ez volt az, ami hajnali háromig fenntartott. Fél háromkor letettem és háromig még hánykolódtam az ágyamban, annyira fel voltam villanyozódva.

Ugye a világ azonos, tehát régenskori London, az előző kötetben már megismert szervezettel és lényekkel de itt több volt a humor, amit részben Aiden és Zir hoztak, főleg Zir. Nagyon szeretem a szarkazmust és itt az bőven volt, de sokszor Sarah és Aiden között zajló adok-kapokon is nagyszerűen szórakoztam (volna, ha nem kellett volna attól tartanom, hogy felébresztek mindenkit itthon a nevetéssel, úgyhogy befelé vihogtam). Nem tudok egyetlen pontot kiemelni, egyetlen olyan szarkasztikus megjegyzést kiemelni, ami a legjobb lenne. Mind jó volt. Nekem sokat adott a cselekményhez itt Sarah karaktere, illetve Aiden háttársztoriját, otthonvilágát azt egy külön regényben kérem szépen, mert annyira szeretem ezt a pasast. Nagyon ritkán érzem azt, hogy nagyon szeretnék jól rajzolni, itt most őszinte vágyam volt még november végén is, hogy bárcsak tudnék rajzolni, hogy egy fanartot hozhassak össze. Belőlem nagyon kevés könyv hozza ezt ki.

Ami nekem eleinte bizarr volt, az Zir feltöltődési módszere, nagyon tartottam tőle, hogy itt bizony több lesz az erotika, mint amit én elbírok, de NEM! Féltem, hogy smut lesz, na. És nem az, szóval ez a része senkit se riasszon el, aki nem szeret erotikus jeleneteket olvasni, mert itt sem lesz sokkal több, mint az előző kötetben. Szexuális feszültség az van. Maga az erotikus rész pedig itt is tök realisztikus és rendben van, nem ez a bájdorongos baromság, amit inkább azért olvasok, ha elém kerül, mert vicces, mint amiért elviekben írja a szerzője (szia, Laura Thalassa).

A regény végén volt olyan jelenet, amit nyugodt szívvel kihagytam vagy legalábbis kicsit megvágtam volna, mert úgy éreztem, sok, túl nagy súlyt kap, miközben a cselekmény egészén nem érződik, hogy ez indokolt lenne. Tökéletes könyv nincs, vagy legalábbis én még nem találtam meg. Ez a könyv sok tekintetben hozta azt, amitől rajongva lehet szeretni, így én tökre meg tudom bocsátani, hogy nem tökéletes. Aiden szerintem az egyik legjobb love interest, aki valaha létezett. Sarah-t is imádtam, tök jó páros volt és nyilván Sarah szeretnék lenni, ha bekerülhetnék a regénybe.

Gyöngy és rubin

Itt féltem, hogy a szerzőnek elfogy a szufla és nem fog tudni igazán újat nyújtani, DE TUDOTT! Nagyon megkedveltem Shint. (Nyilván nem annyira, mint Aident.) Érdekes volt a krimi szál a történetben, ahogy Elinorral próbálták visszafejteni a szálakat. Jaj és én imádtam, hogy Shin otthonvilágát megismerhettem, valmi elképesztően szép és varázslatos helyet tárt elém az írónő, amiért őszintén hálás vagyok. Nagyon jó volt és bárcsak láthatnám a többiekét is, mert az előző kötetekben is mindkét férfi főhősnél voltak olyan háttértörténetek, amik miatt nagyon is izgalmas lenne meglátogatni ezeket a világokat.

Számomra inkább érdekes mint izgalmas volt Shin és a rókadémonokhoz köthető szokások megismerése. Értettem, hogy miért olyan, amilyen, de… nem éreztem vonzónak egyenesen falnak mennék tőlük, ha nekem lenne dolgom rókadémonnal. De nem lesz. Szóval ez a része érdekes volt és egyébként nagyon jól átgondolt, konzekvens és abszolút hozzáadott a cselekményhez.

Meg kell jegyezzem, hogy a karaktereket itt is sokkal jobban felépítettnek éreztem, mint az első kötetben. A fenti szokások is hozzáadtak például Shin karakteréhez, nagyon de nagyon átjött az, hogy milyen férfi.

Ebben a regényben nem az erotika volt az, amiről mesélni akarok, hogy amúgy jó volt meg minden, hanem arról, hogy megjelentek a vérzésnek és egyéb… kissé gore-nak mondható dolgok, valamelyest grafikusan tálalva. Én elég vizuális típus vagyok, szóval nagyjából láttam magam előtt ezeket a dolgokat, ami nem volt túl kellemes. Erre megint csak igaz, hogy sosem volt öncélú, szükség volt rájuk és úgy érzem, nem lehetett volna másként megoldani ezeket a részeket.

Összességében régi-új kedvenc szerzőt avattam 2024-ben, nagyon szerettem mindhárom regényt és örömmel ajánlom mindet. Felmerülhet a kérdés, hogy sorrendben kell-e olvasni. Nem, mert igazából a világ az, ami adott, meg a karakterek egy része, de minden regényben más páros van a fókuszban, ami miatt talán mindegy a sorrend bár… a Gyöngy és rubinban van utalás az Acél és lazurit pozitív végkifejletére, ami miatt én biztosan nem éreztem volna komfortosnak azt olvasni először. Ha csak az Arany és ónixot nem olvassuk, az szerintem nem feltűnő.

És akkor a bónusz kontent következik:

Miután megvettem és kiolvastam a könyveket, (október 1-re kiolvastam mindhárom könyvet), készültem a Könyvfesztiválra és úgy alakult, hogy még ráadásul vasárnap mehettem volna fel, hogy dedikáltathassak Hercz Júliával. Erre nem került sor, mert a lányom, akit vittem volna magammal, megbetegedett és így csak a pécsi Alexandra könyvvásárra mentem ki. De miután ezt, hogy mégsem megyek, elnyafogtam az oldalamon a könyvek hátuljában lévő, abszolút nyilvánvaló információ, hogy Hercz Júlia itt él velem egy városban, arcul csapott, az írónő nagyon kedvesen felajánlotta, hogy soron kívül dedikál nekem.

Hatalmas élmény volt találkozni vele és egy órán keresztül beszélgetni a könyveiről és az írásról. Annyi ajándékkal megrakodva távoztam, amire nem is számítottam. A lenti képen nem látszik minden, mert mire mindent letettem, addigra a lányom persze lelejmolta a jussát (az illatzsákocskát, az egyik nasis zacsit és matrica pakkot) és napokig emlegette, hogy ő abból a gumicukorból kér, amit az írónőtől kapott (mert persze ő kapta, ez vitán felül áll).

Kulisszatitkokat tudtam meg (vagy legalábbis én annak éreztem) a három regényről, többek között azt, hogy pont a kedvencem, az Acél és lazurit a leginkább megosztó. MIÉRT? Sajnos nem értem, mert szerintem egyáltalán nem az, mondjuk… engem Aiden kilóra megvett a Richard Gere-es sármjával és a személyiségével.

Szuper volt Hercz Júliával találkozni és igazán megtisztelve éreztem magam, mert a Könyvfesztiválon nem lett volna lehetőségem arra, hogy ennyit beszélgessek vele.